Furcsa helyen talált rám a csend
Mostanában furcsa helyen talált rám a csend.
Régen görcsösen kerestem a helyet, a tökéletes időzítést, a megfelelő alkalmat a meditációhoz.Azt hittem, a meditáció csak akkor "igazi", ha gyertyát gyújtunk, halk zene szól és teljes csend van körülöttünk. Zavartak a gondolataim, és minden oda nem illő körülöttem. Mindig arra gondoltam, milyen egyszerű a szerzeteseknek meditálni a tökéletes adottságú kolostorokban, szent helyeken. Aztán rájöttem, hogy nincs olyan, hogy tökéletes…
Mostanában viszont valami egészen más helyen talál rám a nyugalom.
A kertben. Gazolás közben.
És minél több időt töltök ott, annál inkább érzem, hogy a természet valahogy mindig visszaterel önmagamhoz.
Az egész úgy kezdődött, hogy "muszáj volt" rendbe tenni a kertet. Tudjátok… az a tipikus: "majd gyorsan megcsinálom".
Aztán eltelt fél óra, majd egy óra. És egyszer csak azt vettem észre, hogy teljesen lelassultam.
Nem gondolkodom száz dolgon egyszerre, nem rohanok fejben a következő feladatra.
Csak ott vagyok. Érzem a föld illatát, hallom a madarakat, figyelem a leveleket, a bogarakat, a csigákat, a szelet, a napfényt.
És közben valahogy bennem is csend lesz.
A meditáció nem mindig egy póz vagy technika, néha egy ismétlődő, egyszerű mozdulat az.
Régebben a futás adta meg ezeket a hosszú pillanatokat, de aztán valahogy már nem jött közben az a mindennél szebb érzés... Kétségbe estem, hogy akkor mégis hogyan kapcsolódjak ahhoz a csendhez, ami a gondolataim mögött van?
És jött magától, szépen, lágyan pont ott és akkor amikor a legnagyobb szükségem volt rá.
Te miben találod meg a csended, a pillanat szépségét, a létezés örömét?
Egy séta, egy tea elkészítése, főzés, festés, egy hosszú zuhany?
Bármi, amiben annyira jelen vagy, hogy egy időre elcsendesedik az elme.
A természet ebben hihetetlenül gyógyító. Mert nem sürget, nem akar tökéletes lenni.
Nem teljesít, csak létezik. Minden ennek a gyönyörű körforgásnak a része, amiben mi is létezünk, amivel együtt áramlunk.
És talán nekünk is többször szükségünk lenne arra, hogy csak a természettel együtt éljünk.
A legérdekesebb mégis az, hogy a gazolásnak lett egy furcsa belső szimbolikája számomra.
Ahogy húzom ki a gyomokat a földből, sokszor az jut eszembe: mennyi "gaz" van bennünk is.
Túlgondolás, feszültség, régi sérelmek, kimerültség, megfelelési kényszer, félelem a jövő miatt, értéktelenség érzése, folyamatos zaj.
És néha milyen jó lenne ezeket is csak egyszerűen kitépkedni magunkból. Tisztulni, elengedni, teret csinálni az újnak.
Persze nem old meg mindent egy kis kertészkedés, de arra emlékeztet, hogy a lassulás nem luxus, hanem szükséglet. A meditációhoz, a lelkünk békéjéhez nem kell elutaznunk. Megtaláljuk magunk körül.
A természet ciklusai pedig újra és újra megmutatják: nem kell mindig rohanni ahhoz, hogy történjen bennünk valami.
Néha pont a csendben változunk a legtöbbet.
Lehet, hogy neked nem a kert lesz a meditációd.
A lényeg talán csak annyi, hogy néha igazán jelen legyünk abban, amit éppen csinálunk. Találd meg Te is.